Aktualitások

 

·        Teskánd Szent Család Plébánia

·        8983 Babosdöbréte, Hegyi utca 2.

·        Telefon: 92/370-315

·              30/548-8857

 

A Szentatya, Ferenc pápa üzenete az 54. Tömegtájékoztatási Világnap alkalmából

 

„Elbeszélheted majd gyermekeidnek és unokáidnak” (Kiv 10,2).

Az élet történetté válik

 

A Tömegtájékoztatás Világnapjának idei üzenetét az „elbeszélés” témájának szeretném szentelni, mert azt hiszem, hogy ha nem akarunk eltévedni, akkor olyannyira szükségünk van a jó történetek igazságára, akár a levegőre: olyan történetekre, amelyek építenek és nem rombolnak, történetekre, amelyek segítenek megtalálni a gyökereinket és meglelni az erőt ahhoz, hogy együtt előre tudjunk haladni. A minket körülvevő hangok és üzenetek zűrzavarában szükségünk van egy emberi történetre, amely nekünk és rólunk szól és a bennünk lakozó szépségről beszél. Egy történetre, amely a világot és az eseményeket szelíden szemlélve képes értelmezi, ami elbeszéli, hogy mindnyájan egy élő szövet részei vagyunk, és ami megmutatja, hogy a szálak, amelyek összekötnek minket, milyen szorosan fonódnak össze.

 

1. Történeteket szőni

Az ember mesélő lény. Kiskorunk óta éhezünk a történetekre, éppúgy, ahogy a táplálékra. Legyen szó mesékről, regényekről, filmekről, dalokról vagy hírekről: a történetek befolyásolják az életünket, még akkor is, ha ennek nem is vagyunk tudatában. Gyakran a bennük szereplő karakterek és történetek alapján döntünk arról, hogy mi a helyes és mi a rossz. A történetek formálnak minket, alakítják meggyőződésünket és viselkedésünket, segíthetnek megérteni és megfogalmazni, hogy kik is vagyunk.

 

Az ember nemcsak az egyetlen olyan élőlény, akinek ruházatra van szüksége, hogy sebezhetőségét eltakarja (vö. Ter 3,21), hanem az egyetlen is, akinek elbeszélnie kell, hogy történetekbe kell „öltöznie”, hogy megőrizze életét. Nemcsak ruhákat szövünk, hanem történeteket is: emberi képesség az, hogy szöveteket és szövegeket szőjjön. A történetek mindig közös „szövőszéken” születnek, és mindig olyan hősöket állítanak elénk, akik legyenek egészen hétköznapiak, egy álom után eredve nehéz helyzetekkel birkóznak meg és megküzdenek a gonosszal, mindvégig egy bátorságot adó erőtől hajtva: ez pedig a szeretet ereje. Elmerülve e történetekben hősies motivációkra találhatunk, amelyek minket is segítenek szembenézni az élet kihívásaival.

 

Az ember mesélő lény, mivel fejlődő lény, olyan, aki felfedezi magát a mindennapi élet szövetében és gazdagodást talál benne. Elbeszélésünk azonban már a kezdetektől veszélyben forog, mivel a gonosz mindenütt meglapul a történelemben.

 

2. Nem minden történet jó

„Ha ebből eszel, akkor olyan leszel, mint az Isten” (vö. Ter 3,5). A kígyó kísértése csomót köt a történelem szövetének szálaira, amit nehéz kibontani. „Ha ezt vagy azt megszerzed, akkor ez leszel, akkor el fogod érni...” – suttogja a fülünkbe még ma is, és ez az úgynevezett kizsákmányolási célú storytelling. Hány és hány történet kábít minket, hiteti el velünk, hogy a boldogság érdekében egyre többet és többet kell fogyasztanunk és birtokolnunk. Már észre sem vesszük, hogy mennyire vágyunk a pletykákra és locsogásra, hogy mennyi erőszakot és hamisságot fogyasztunk. A kommunikáció szövőszékei gyakran nem konstruktív történeteket hoznak létre, amelyek összetartják a társadalmi kapcsolatokat és a kultúra szövetét, hanem pusztító és provokatív történeteket, amelyek az együttélés sérülékeny szálait elkoptatják és szétszakítják. Ellenőrizetlen információk gyűjtésével, a banális és manipuláló mondatok ismételgetésével, a gyűlöletbeszéd terjesztésével a többi embernek nem továbbszőjük a történetét, hanem megfosztjuk méltóságától.

 

Bár azok a történetek, amelyek ilyen céllal születtek vagy a hatalomgyakorlást szolgálják, rövid életűek, a jó történetek képesek leküzdeni a tér és az idő korlátait. Képesek évszázadok óta időszerűek lenni, mert táplálják az életet. Egy olyan korban, amikor a hamisítás művészete egyre kifinomultabb lesz és hihetetlen szintre jutott (deepfake), bölcsességre van szükségünk, hogy a gyönyörű, igaz és jó történeteket befogadjuk és elbeszéljük, és bátorságra, hogy a hamis és rosszindulatú történeteket elutasítsuk. Végül pedig türelemre és a megkülönböztetés képességére, hogy újra felfedezzük azokat a történeteket, amelyek segítenek, hogy ne veszítsük el a fonalat korunk zűrzavarában; a történeteket, amelyek újra napvilágra hozzák létezésünk igazságát – a mindennapi élet gyakran figyelmen kívül hagyott hősiességében is.

 

3. A történetek Története

A Szentírás a történetek Története. Hány és hány eseménnyel, néppel és emberrel találkozunk benne! A kezdetektől elénk tárja az egy Istent, aki teremtő és egyúttal elbeszélő is: kimondja Szavát és a dolgok létrejönnek (vö. Ter 1). Szavával hívja létbe Isten a dolgokat, majd a teremtés csúcspontjaként megteremti a férfit és az asszonyt, mint szabad beszélgetőpartnereit, akik vele együtt alkotják tovább a történetet. Az egyik zsoltárban a Teremtőhöz így szól a teremtmény: „Te alkottad belsőmet, anyám méhében te szőtted a testem. Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért csodálatos minden műved (…) létem soha nem volt rejtve előtted. Amikor a homályban keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem” (Zsolt 139,13–15). Nem születünk késznek – mindig „szőttnek” és „kötöttnek” kell lennünk. Az életet arra kaptuk, hogy továbbszőjük azt a meglepő csodát, amik vagyunk.

 

Ebben az értelemben a Biblia Isten és az emberiség nagy szerelmi története, amelynek Jézus áll a középpontjában. Az ő történetében teljesedik be Isten szeretete az ember iránt és jut el ugyanakkor az ember szerelmi története az Istennel való beteljesedéshez. Tehát nemzedékről nemzedékre arra hivatott az ember, hogy elmesélje és emlékezetében rögzítse e történetek Történetének legfontosabb eseményeit, amelyek alkalmasak arra, hogy feltárják a történések értelmét.

 

Ennek az üzenetnek a címe a Kivonulás könyvéből származik, ez az az alapvető bibliai elbeszélés, amely leírja, hogy Isten miként avatkozott be népének történetébe. Amikor Izrael rabszolgává tett fiai Istenhez kiáltottak, meghallgatta őket és megemlékezett róluk: „Isten meghallotta panaszukat, és Isten megemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségről. Jóakaratúan tekintett le Izrael fiaira és felismerte” (Kiv 2,24–25). Istennek a szövetségről való megemlékezése a jelek és csodák által a rabságból való megszabaduláshoz vezet. És ezen a ponton Isten kinyilatkoztatja Mózesnek e jelek jelentését: „Elbeszélheted majd gyermekeidnek és gyermekeid gyermekeinek (…) milyen csodákat vittem végbe közöttük, így megtudhatjátok, hogy én vagyok az Úr” (Kiv 10,2). A Kivonulás tapasztalata azt tanítja nekünk, hogy Isten felismerése mindenekelőtt úgy közvetíthető, ha az ember nemzedékről nemzedékre továbbmondja, Isten miként mutatta és mutatja meg jelenlétét. Az élet Istene az élet elbeszélése által közli magát.

 

Maga Jézus nem elvont beszédekben tanít Istenről, hanem példázatokban, rövid, a mindennapi életből vett elbeszélésekkel. Ezekben az élet történetté válik – majd a hallgató számára a történet életté válik: a történet behatol mindazok életébe, akik hallgatják és átalakítja őket.

 

Nem véletlen tehát, hogy az evangéliumok is történetek. Nemcsak tájékoztatnak Jézusról, hanem „át is alakítanak”,[1] Jézushoz hasonlóvá tesznek minket: az evangélium arra hívja az olvasót, hogy részesüljön Jézus hitében és ossza meg az Ő életét. János evangéliuma elmondja, ahogy a per excellence Elbeszélő – a Logosz, az Örökkévaló Ige – elbeszéléssé lett: „az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van” (Jn 1,18). Az „elbeszélés” kifejezést használtam, mert az eredeti exeghésato kifejezés lefordítható mind a „kinyilatkoztatni”, mind pedig az „elmondani” kifejezéssel. Isten személyesen „beleszőtte magát” emberségünkbe és ezzel új módszert tanított arra, hogy továbbszőjük történetünket.

 

4. Egy történet, amely megújul

Krisztus története nem a múlt öröksége, hanem a mi történetünk és még mindig aktuális. Ez megmutatja nekünk, hogy Isten annyira a szívén viseli az embert, a testünket, a történetünket, hogy maga is emberré, testté és történetté vált. És azt is elmondja, hogy nincsenek jelentéktelen, „kicsi” emberi történetek. Mivel Isten történetté lett, bizonyos értelemben minden emberi történet isteni történet. Az Atya minden egyes ember történetében felismeri Fiának a földre ereszkedését. Minden emberi történet megfoszthatatlan méltósággal rendelkezik. És ezért az emberiség megérdemli azokat a történeteket, amelyek megfelelnek szintjének, annak a szédítő és lenyűgöző magasságnak, amelyre Jézus minden embert meghívott.

 

„Meglátszik rajtatok, hogy Krisztus levele vagytok – jegyezte meg Szent Pál –, amelyet mi írtunk, nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével, nem is kőtáblára, hanem az élő szív lapjaira” (2Kor 3,3). A Szentlélek, Isten szeretete ír bennünk. És azáltal, hogy bennünk ír, megszilárdítja bennünk a jót és emlékeztet rá. A latin kifejezés: recordatio, vagyis emlékezés, azt jelenti: a szívben (latinul cor) hordozni, a szívbe írni. A Szentlélek ereje által minden történet, még a legelfelejtettebb is, még a leggörbébb vonalakon írtnak tűnő is inspirációt találhat mint az evangélium mellékleteként újjászületett remekmű. Mint Szent Ágoston Vallomásai. Mint Szent Ignác „A zarándok”-ja. Mint a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréztől az Egy lélek története. Mint Manzonitól A jegyesek vagy Dosztojevszkijtől a Karamazov testvérek. És mint számtalan más történet, amely csodálatos módon állította elénk Isten szabadságának az emberrel való találkozását. Mindannyian ismerünk különféle történeteket, amelyek az evangélium illatát árasztják, és amelyek tanúságot tesznek az életet átalakító szeretetről. Ezek a történetek azt kívánják, hogy bármikor, bármilyen nyelven, bármilyen módon adjuk is tovább, beszéljük el és keltsük életre őket.

 

5. Egy történet, amely megújít minket

Minden nagy történetben benne van a saját történetünk is. Ha a Bibliát, a szentek történeteit, valamint azokat a szövegeket olvassuk, amelyek képesek voltak az emberek lelkét megvilágosítani és szépségét feltárni, akkor a Szentlélek szabadon írhat szívünkbe, megújítva bennünk annak emlékezetét, hogy kik vagyunk Isten szemében. Ha emlékszünk a szeretetre, amely megteremtett és megváltott minket, ha hagyjuk, hogy a szeretet behatoljon mindennapi történeteinkbe, ha irgalmat szövünk mindennapi életünk szövetébe, akkor valóban új fejezetet nyitunk az elbeszélésben. Akkor már nem a szomorúság és a bánat csapdájában vergődünk, nem vagyunk egy beteg, a szívet megbéklyózó emlékhez kötve. Ha megnyílunk mások előtt, megnyílunk magának az Elbeszélőnek is. Istennek elmondani a történetünket soha nem hiábavaló: még ha az események változatlanok maradnak is, a jelentésük és a nézőpontunk megváltozik. Az Úrnak magunkról beszélni azt jelenti, hogy elfogadjuk irgalmas és szerető perspektíváját saját magunk és mások számára is. Elmondhatjuk neki élményeinket, embereket és élethelyzeteket bízhatunk rá. Istennel együtt újraszőhetjük az élet hálóját, kijavíthatjuk annak lyukait és szakadásait – mennyire szükségünk van erre mindnyájunknak!

 

Az Elbeszélő szemével – az Egyetlenével, aki teljes rálátással bír – ezután közeledhetünk a főszereplőkhöz: testvéreinkhez, akik mint mi is, szerepet játszanak napjaink történetében. Igen, a világ színpadán ugyanis senki sem statiszta, és mindenkinek a története nyitott a változás lehetőségére. Még ha a gonoszról kell is beszélnünk, megtanulhatjuk, hogy teret hagyjunk a megváltásnak, a gonoszság közepette is felismerhetjük a Jó dinamikáját és teret adhatunk neki.

 

Nem a storytelling logikájának követéséről van tehát szó, és nem is arról, hogy magunkat reklámoznánk – ez nem más, mint emlékezés arra és őrzése annak, amik Isten szemében vagyunk; tanúságtétel arról, amit a Szentlélek a szívünkbe ír; kinyilvánítása mindenki számára annak, hogy történetük nagyszerű csodákat tartalmaz. Azért, hogy ezt meg tudjuk tenni, forduljunk egy asszonyhoz, aki méhében szőtte Krisztus emberi természetét, és aki – amint az evangélium tanúsítja – egybefont mindent, ami vele történt. Szűz Mária megőrzött mindent és szívében el-elgondolkodott rajta (vö. Lk 2,19). Kérjük az ő segítségét, aki megértette, hogyan lehet a szeretet gyengéd erejével kibogozni az élet csomóit.

 

Ó, Mária, Asszonyunk és Anyánk, aki méhedben szőtted az isteni Szót és életeddel elbeszélted Isten csodálatos tetteit! Hallgasd meg történetünket, őrizd meg a szívedben, és tedd magadévá azokat az elbeszéléseket, amelyeket senki sem akar hallani. Taníts meg minket, hogy felismerjük a történelmet irányító helyes szálakat. Tekints a csomók sokaságára, amelyekbe életünk belegabalyodik, és amelyek emlékezetünket megbénítják. Gyengéd kezed nyomán minden csomó kioldódik. Lélek Anyja, Bizalom Anyja, ösztönözz minket is. Segíts minket, hogy a béke történetét, a jövő történetét alkossuk meg. És mutasd meg nekünk az utat, amelyet együtt járnunk kell.

 

Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2020. január 24-én, Szalézi Szent Ferenc emléknapján

 

Ferenc

 

 

Kedves Testvérek!

Megyéspüspök Úr rendelete alapján, megfelelő feltételek mellett, újra lehet szentmiséket tartani. Aki viszont még nem érzi biztonságosnak az otthonról való kimozdulást, az továbbra is fel van mentve a nyilvános részvétel alól, de kérjük, a különböző médiafelületek segítségével, legalább ilyen módon kapcsolódjon be a szentmisébe. Plébániánkon az újraindulást fokozatosan tervezzük. Vasárnap, egyenlőre, két szentmise lesz, Babosdöbrétén 8:30-kor és Teskándon 10 órakor. A nagyobb biztonság érdekében mindkettő szabadtéren lesz, a templomkertben, illetve a templomelőtti téren, hogy lehetőség legyen a biztonságos távolság (1,5-2 m.) megtartására. Aki teheti, kérjük, szájmaszkot is hozzon. Beltéren csak a hétköznapi szentmiséket tartjuk. Kérjük idős vagy beteg testvéreinket, legyenek még türelemmel, és biztonságuk érdekében egyelőre maradjanak otthon, és a szentmise közvetítésekbe bekapcsolódva szenteljék meg a vasárnapot. Nem szeretnénk, ha bárkit is közülük éppen közösségünkben érne baj. Megértésüket köszönöm.

 

Szalai Attila plébános

 

Lelki olvasmány

Romano Guardini: Az Úr Krisztus – részlet (fordította: Márton Áron)

 

A feltámadás

 

Az érzékünk vonakodik a hit állítását elfogadni. Bizalmatlanság kúszik rá a lélekre, hajlandók vagyunk azt kérdezni, nem legenda-e az egész elbeszélés. Az állítás olyan hallatlan, hogy az ember mindig ösztönösen elutasította. Már akkor, Jeruzsálemben, sokan elhitték a hatóságok hivatalos híresztelését: amíg az őrök aludtak, a tanítványok ellopták a holttestét.

Később is mindig megkísérelték, hogy a feltámadás tényét Jézus életének igazi történetéből kinyessék. Különféle magyarázatokat találtak ki. Már az első időkben gyakran azt az otromba mesét találták fel – mindig a felvilágosításra kiszemelt közönség ízlésének megfelelő változatban -, hogy Jézus tanítványai többé-kevésbé „jámbor csalással félrevezették a közönséget. Ezeknek a meséknek a magja és ősmintája az említett hivatalos jelentés.

Komolyabb két másik vélekedés az újabb időkből. Az egyik szerint Jézus tanítványai egész életüket rátették arra a hitre, hogy Ő a Messiás. S minél aggasztóbban alakultak a külső körülmények, annál jobban erőlködtek ők, hogy ezt a hitet magukban fenntartsák. Még az utolsó pillanatok kétségbeejtő állapotában is várták és remélték, hogy a messiási hatalom ellenállhatatlan erővel betör, és megsemmisít minden ellenséget. Amikor azonban bekövetkezett a katasztrófa, összeomlott bennük minden, s határtalan csüggedés vett rajtuk erőt. Ebben a hangulatban, mint a halálos veszélyben lévő embernél az életösztön titokzatos lökése, úgy tört fel a bizonyosság erejével lelkük tudatalatti mélységéből a gondolat, hogy Ő él. élnie kell. Kétségbeesetten kapaszkodtak a gondolatba, olyan erősen, hogy látni vélték, amire gondoltak. Így szült a vágy hitet, s a hit meggyőződést. Hitték, hogy meg is történt, hogy valóság az, amit a képzelet a csapás fájdalma alatt elkábult lélek epedő szemei elé vetített. Hitték az elképzelt eseményeket, s azokat olyan meggyőzően adták elő, hogy elhitték, átvették, századról századra továbbadták egymásnak a nemzedékek. Így került bele a feltámadás hite a történelembe.

A másik változat a keresztény gyülekezet helyzetéből akarja a feltámadás hitét magyarázni. Eszerint az első keresztény gyülekezetek, az őket körülvevő idegen és ellenséges környezetben szükségét érezték egy istenszerű alaknak és egy lelkesítő eseménynek, mely őket befelé összetartsa, s ugyanakkor kifelé a pogány vallási csoportoktól elválassza. Az akkor virágzó pogány vallási közösségeknek is volt egy-egy istenszerű alakjuk, melynek mitologikus sorsát istentiszteleteiken szertartásokkal megjelenítették, a résztvevők jelképesen átélték és vele egyesültek. Így gondolták ki a keresztények is maguknak az Úr Jézust, s aztán az ő költött, kitalált, meseszerű sorsát istentiszteletük tartalmává és a keresztény élet szabályává tették.

Ilyen lelki-vallási képzeletből szövődött – mondják – Krisztusnak az a képe, melyet a vallás a hívek között népszerűsít, de ez egészen más, mint a názáreti Jézus igazi képe. A názáreti Jézus ember volt, teremtő erejű vallási lángész, aki élt és meghalt, mint a többi ember. A különbség csak annyi, hogy az Ő halála összehasonlíthatatlanul nagyobb és mélyebb hullámzást indított el. A hit Krisztus Királya azonban a Szentlélekkel eltelt élő, kegyelmet osztogató hatalmas Úr, a világ eljövendő Bírája a húsvéti élményből született meg a tanítványok lelkében. A názáreti Jézus nem azonos azzal a Jézussal, aki a hívek lelkében él.

Ezek ellen a beállítások ellen sokat lehetne felhozni. A Szentírásban nyoma sincs annak, hogy az apostolok a feltámadást bármilyen formában várták volna, ellenkezőleg, még a feltámadás gondolatát is elutasították; csak a tények kényszerítő ereje alatt fogadták el azt … Erre azt szokták válaszolni, hogy a vallási képzelődéseknek  és vízióknak éppen ez a természete. Mivel a lélek homályos, tudatalatti mélységeiből merülnek fel, a józan ész látszólag tusakodik ellenük, amíg a homályos élmények le nem győzik. Ebben az okoskodásban lehet valami igaz, de az ilyen élmény az illető ember gondolat- és érzésvilágával általában egyezik.  A zsidó gondolkodás számára azonban teljesen idegen, teljesen szokatlan, megfoghatatlan volt egy emberré lett Istennek az alakja, aki testestől felmegy, és elhelyezkedik a mennyei állapotban. Ilyen gondolat a galileai halász lelkének „tudatalatti” mélyéből nem törhetett fel soha, hogy csalódásában azzal vigasztalódjék. Még kevésbé születhetett meg ilyen képzelődésből a kereszténység. Ilyen élmény előidézhet vallásos megrendülést  rövid ideig, esetleg néhány évig, vagy amíg a zavart lelki állapot tart, de nem hozhatott létre olyan világhódító erőt, amilyen a kereszténység. A kereszténység tanításából és hitéből a feltámadást nem lehet kihagyni. Vaknak kell lennie, aki ilyesmit állítani mer. S az a tudomány, mely a kereszténységet feltámadás nélkül akarja nézni, valóban vak is. Vak – mert a természetfelettitől idegenkedve – nem akar látni … Mindez azonban nem döntő. Erről csak azért szóltunk, hogy szabaddá tegyük az utat a kérdés magja felé.

Szent Pál – aki a többi apostol lelki válságán nem ment keresztül – a lényegről a következő szavakkal szól: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel semmit sem ér a hitetek …, mert minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk” (1 Kor 15, 17-19). Vagyis ez azt jelenti, hogy Jézus feltámadásával áll, vagy dől a keresztény hit. A feltámadás a hitnek nem mellékes tanítása, nem is mitológiai képződmény, nem valamilyen bizonytalan történelmi esemény felnagyítása és kiszínezése, amely a hit lényegi tartalmának sérelme nélkül kihagyható volna, hanem a kereszténység legbelső magja, a szíve.

Ha az apostol így gondolkozott, magától vetődik fel a kérdés, hogyan gondolkozott maga Jézus a feltámadásáról? Jézus gyakrabban szólott a haláláról; s különösképpen pedig a halála előtt, utolsó jeruzsálemi útja során három alkalommal, s mindig hozzáfűzte, hogy fel fog támadni. Ezzel csak nyíltan kimondta, ami egyébként egész magatartásából származott, nevezetesen azt, hogy számára a halál egészen más valami, hogy Ő nem ismeri azt a halált, mely nekünk a végzetünk. Ő csak olyan halált ismer, melyre feltámadás következik; éspedig nem az ítéletkor, hanem most, míg a világ forog.

Ezzel megérkeztünk ahhoz a legnagyobb és egyben legnehezebb feladathoz, hogy megértsük az Úr Jézust az Ő mivoltában. Vele a kegyelmi élet közösségében lenni. Benne hinni, Őt követni: a könnyebb, egyszerűbb feladat. De Őt értelmünkkel szeretnénk megközelíteni, mert hiszen éppen az értelem feladata, hogy Őt tudatosan szolgálja; feltéve, hogy az értelem hajlandó „megkeresztelkedni”, keresztényül gondolkozni. De mindenképpen nehéz feladat, az élő Jézus Krisztus megértése, nehéz feltárni azt, amit Ő tud önmagáról. És veszélyes próbálkozás is: ha emberi oldalról, a lélektani oldalról akarjuk megközelíteni, nem ismerjük fel azt, ami Benne az emberit felülmúlja; ha pedig a dogmából indulunk ki, hogy isteni lényének a természetfölötti vonásait kiemeljük, nem tudjuk őket láthatóvá tenni.  Jézust igazi mivoltában mégis leginkább úgy tudjuk megközelíteni, ha kapcsolatot teremtünk az Ő élő alakjával: ha megtanuljuk észrevenni, hogy mennyire igazán emberi Ő minden helyzetben; és észrevenni ugyanakkor azt, hogy Nála az emberi korlátokat szétfeszíti valami belső erő és rejtett nagyság, ami nem csupán a lángésznek a nagysága, s nem s nem vallásos lelkesedésnek az átható izzása, hanem maga a Szent Isten.

Jézusnak más a viszonya a világhoz, mint a miénk. Más a viszonya az emberekhez, mint annak, aki csak ember. Más a viszonya Istenhez, mint a hívőé. Másképpen létezik, él és hal meg, mint mi, mindnyájan. A feltámadás tehát nem váratlan következmény, hanem Jézus lényének tulajdonsága.

Ezért itt válaszút előtt állunk. Vagy-vagy. Ha Jézus Krisztust a saját mértékünkkel méricskéljük: a mi emberi létünkkel, amilyen az, avagy a világgal, amely körülöttünk létezik, s azzal a gondolkozással és érzéssel, amely nekünk tulajdonunk,akkor a feltámadás hitét az apostolok lelki megrendüléséből, vagy az első keresztény gyülekezetek kitalálásából született képzelődésnek, tehát csalódásnak, vagy csalásnak kell mondanunk, és el kell vetnünk. Következésképpen ki kell húznunk a hitből és a vallási gyakorlatból mindazt, ami a feltámadása hitének következménye, vagy kapcsolatos azzal. Ami aztán ezek után marad – az úgynevezett „tiszta kereszténység” – nem lesz több valami vékonyka erkölcstannál, és bizonytalan tartalmú jámborságnál …  Vagy pedig elfogadjuk, hogy Jézus alakja, ahogy az evangéliumokban kirajzolódik, hitet követel: ez a Krisztus nem azért jött, hogy velünk új ismereteket közöljön a világról, és a világra vonatkozólag, hanem azért, hogy a világ börtönéből kiszabadítson. Figyelünk tehát arra, amit mond, és engedelmeskedjünk Neki. A mértéket, mellyel az Ő alakját mérhetjük, Tőle vesszük. És tudomásul vesszük tanulékony lélekkel, hogy Ő a világot nem egyszerűen nemesebb, és bensőségesebb erőkkel akarja tovább vezetni, hanem Vele új lét kezdődik. Hiszünk, s ez azt jelenti, hogy megfordítjuk a nézőpontot: nem a világ szemével nézzük Krisztust, hanem Krisztus felől, Krisztus szemével nézzük a világot és mindent. Nem azt mondjuk, hogy a világba a halottak nem szoktak élve visszatérni, tehát a feltámadás híre merő kitalálás, hanem azt mondjuk, hogy Krisztus feltámadott, tehát van feltámadás, és az Ő feltámadása az igazi élet záloga.

 

Hitre jutni

Húsvét második vasárnapjának evangéliuma elénk adta, ahogy a feltámadt Krisztus Húsvét örömével ajándékozza meg apostolait, majd nyolc nappal később megerősíti hitében a kételkedő Tamás apostolt. Megmutatja nekik kezén a szegek helyét, és oldalának sebét. Nem csupán annak bizonyságául, hogy Ő, a Feltámadott, valóban az, akit a kereszten meghalni láttak, hanem, hogy megmutassa azt is, nagy ára volt irántunk való szeretetének.

Húsvét második vasárnapja, II. János Pál pápa rendelése szerint, az isteni irgalmasság vasárnapja is. Azé az irgalmasságé, melynek, ahogy a Feltámadott sebei mutatják, egyik tulajdonsága a visszautasítás ellenére is megmaradó szeretet. Egyben meghívás, hogy a mi életünk elkerülje a visszautasítás tragédiáját. Erre általában saját üdvösségünk szempontjából szoktunk gondolni, de jó mindezt egy tágabb látásmóddal szemlélni. Ahogy azt Szent Pál apostol elénk tárja a rómaiakhoz írt levelében: „Maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig. De nem csak az, hanem mi magunk is, akik magunkban hordozzuk a Lélek zsengéjét, sóhajtozunk, és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását.” (Róm, 8, 19-23)

Az apostol a teremtés, bűnbeesés, megváltás távlatát vázolja fel itt előttünk. A Biblia a Teremtés könyvének első lapjain következetesen ismétli Isten teremtő művével kapcsolatban: „Látta Isten, hogy jó.” Különösen az emberrel kapcsolatban igaz ez, akit saját képére és hasonlatosságára alkotott, és akinek saját Lelkéből adott. De éppen az ember volt az, aki saját kezébe véve saját életét, visszautasította Isten szeretetét. Ennek, amit Romano Guardini az első bűnbeesésnek nevez, kihatása lett a teremtés egész irányára. Isten eredeti terve helyett az emberi történelem egy b verzióban zajlik, a bűn árnyékában. De mindjárt a kezdetnél ott van a megváltás ígérete, és az Ószövetség elénk adja, ahogy a felszín mögött, mint egy búvópatak, kibontakozik Isten és ember közös története, az üdvtörténet. Ennek kicsúcsosodása Krisztus megtestesülése, melyet így fogalmaz meg Jézus Nikodémusnak,, éppen e hét keddjének evangéliumában: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki Benne hisz el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3, 16) János evangéliumának elején azonban rögtön azt is olvassuk, hogy Isten testté lett Igéjét, aki a tulajdonába jött, övéi nem fogadták be. Az előítéletek, az újra és újra felbukkanó ellenségesség, végigkíséri Jézus nyilvános működését Názárettől kezdve, és betetőződik elítélésében és kereszthalálában. Saját népe tagadja meg a Messiást. Romano Guardini ezt nevezi a második bűnbeesésnek.  Amikor nagyhéten évről évre újra olvassuk a Passiót, talán bele sem gondolunk, milyen mélységes dráma tárul itt elénk. Meg kell fontolnunk azt, amiről a neves lelkipásztor így elmélkedik az Úr Krisztus című könyvében: „Megszoktuk, hogy Jézus életének lefolyását úgy nézzük, mint ami szigorúan meg volt határozva előre. Mivel úgy folyt le, ahogy lefolyt, azt gondoljuk, úgy is kellett lefolynia. A befejezésből indulunk ki, és az egészet eszerint gondoljuk el. Számunkra a megváltás annyira egy, és annyira minden, hogy elfelejtjük, milyen szörnyű volt annak végrehajtási módja, és hogy annak Isten és ember előtt nem lett volna szabad így történnie. Mi egészen elveszítettük a középkor érzékét, mely megborzadt az Isten-gyilkosságtól. A megszokás közönyétől meg kell szabadulnunk, hogy rádöbbenjünk, milyen borzasztó volt mindez. Milyen kérgesek a szívek, mennyire szegényes a lelkület!”

És milyen történelmet formáló ereje lett volna egy Isten küldöttét követő nép hitének. Ha az nem egy pillanatnyi fellángolás maradt volna Virágvasárnap Hozsannájában. Amikor az elmúlt kétezer év történelmének sötét foltjait nézzük. Amikor megszenvedjük a jelen problémáit, jusson eszünkbe, megint a b verziót éljük egy olyan világban, mely alig-alig hagyta magát megérinteni Isten szeretetétől. És természetesen ne visszafelé vagy másra mutogassunk. Isten új népe az Egyház, és annak éppen a jelenben élő tagjai, akiknek ki kellene mondaniuk, Máriához hasonlóan, a befogadás szavait. Joseph Ratzinger írta - aki nem véletlenül választotta Szent Benedeknek, Európa védőszentjének nevét, amikor pápává választották – hogy a világ megtérését az mozdítaná elő, ha Európa visszatalálna keresztény gyökereihez, és tanúságot tenne Istenről, aki kinyilvánította magát Jézus Krisztusban. Utaljunk újra Szent Pál apostolra: Az egész világ sóvárogva várja Isten Fiainak megnyilvánulását. És hogy ez általunk megtörténjen, azért készeknek kell lennünk elkötelezett, áldozatos életet élni, vállalni az ezzel járó belső küzdelmet. Mert ahogy Romano Guardini int bennünket: „Most sejtjük azt is, mit jelent kereszténynek lenni: Jelenti az ember viszonyát ezzel a titokzatos Istennel, abban a világban, mely olyan, amilyen. Ez pedig azt mondja, hogy a világban idegenek vagyunk, annál idegenebbek, minél meghittebb a viszonyunk Istennel. És nem igaz, hogy a „világ” csak az, ami minket körülvesz. Mi is a világhoz tartozunk. Nekünk magunknak is idegen, ami bennünk Istené. És minden okunk meg van az aggodalomra, nehogy bennünk is megismétlődjék, ami akkor történt: a második bűnbeesés; az, hogy elzárkózzunk Istentől.”

Szalai Attila plébános

 

Kedves Testvérek!

Szent Jánosnál így kezdődik húsvét este evangéliuma: „Amikor beesteledett megjelent Jézus a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, bár félelmükben bezárták az ajtót”

Az idei Húsvét számunkra is hasonló. A nagyobb templomi közösség helyett kisebb közösségekben, zárt ajtók mögött vagyunk. Mostani ünnepünket félelem is árnyékolja. De a reményünk most is az, hogy Jézus belép közénk, és Vele beköltözik a béke lelkünkbe, emberi kapcsolatainkba. Ez a béke abból fakad, hogy minden körülmények között az Ő kezében vagyunk.

Az apostolok lelkét még nagypéntek fájó emléke bénította, húsvét fénye még csak kósza hírekben derengett fel előttük, melyeknek nem mertek hinni. Mi már a teljes evangéliumot ismerjük, ahol a feltámadás fényében megváltó áldozattá lett a kereszthalál. Erről a Feltámadottal való találkozásból bizonyosodtak meg a tanítványok, akiknek Jézus többször is megjelent a mennybemenetele előtti negyven napban. Ez a tapasztalat lett tanúságtételük alapja, amikor Pünkösd napján, a Szentlélek erejével eltelve, kitárták a bezárt ajtót, és kilépve Jeruzsálem utcáira, hirdetni kezdték Krisztust.

 Legyen Jézus családunk vendége a közös imádságban, a Szentírás olvasásában, ha most a szentmisében való találkozást nélkülöznünk is kell. Szolgálja így a visszavonultságnak ez az időszaka is a hitbéli elmélyülést. Krisztus Feltámadása legyen reményünk forrása, orvosság félelmeinkre. Bízzunk abban, hogy Pünkösdre mi is kitárhatjuk a zárt ajtókat, és Krisztusból gyarapodva tehessünk tanúságot embertársaink körében.

Addig mellékelve fogadjanak egy lelki olvasmányt a múlt század első felének neves katolikus gondolkodójától, Romano Guardinitől.

Szalai Attila plébános

 

15. zsoltár:- Az6 Istenben bízó lélek imája

Örökrészem és kelyhem te vagy, Uram, te tartod kezedben sorsomat. Szüntelenül magam előtt látom az Urat, Ő áll jobbomon, hogy meg ne inogjak. Ezért örül a szívem és ujjong a lelkem, reménységben nyugszik testem is. Mert nem hagyod lelkemet a holtak honában, és nem engeded, hogy szented romlást lásson. Az élet útját mutatod nekem, színed előtt az öröm teljessége, és jobbod gyönyörűség mindenkor.

 

Romano Guardini: Az Úr Krisztus (részlet – fordította: Márton Áron)

Jézus azt mondja:”Beteljesedett az idő, és közel van az Isten országa.” Isten országa tehát nem merev, álló rendszer, hanem élő valami, ami felénk tart. Messze, nagyon sokáig messze volt, azután közelebb jött, és most olyan közel van, hogy fogadni kell. Isten országa azt jelenti, hogy az Isten uralkodik. Milyen hát az, ha Isten uralkodik?

Tegyük fel a kérdést először így: Minek van tényleges hatalma fölöttünk? Mi uralkodik rajtam? Mindenek előtt az emberek. Azok, akik szólnak hozzám, akiknek az írását olvasom, akikkel érintkezem, vagy akik kerülnek engem. Akik adnak, vagy megtagadnak valamit tőlem, akik gáncsot vetnek vagy segítséget nyújtanak nekem. Az emberek, akiket szeretek, akiknek le vagyok kötelezve, akiknek gondját viselem, akikre befolyásom van. Ezek uralkodnak rajtam. Isten pedig csak az emberek után, ha hagyok erre időt, ha figyelmemet nem kötik le egészen, ha lelkemből nem lúgozzák ki a hitet. Isten csak annyiban uralkodik, amennyiben az akarat uralomra tudja juttatni az emberi hatásokkal szemben, azokon keresztül, vagy azok mellett…  A dolgok is uralkodnak rajtam. A dolgok, melyek után vágyom, a vágy hatalmával; a dolgok, melyek utamban vannak, azáltal, hogy akadályoznak a dolgok, melyekbe lépten-nyomon ütközöm, azáltal, hogy figyelmemet vonzzák, nyugtalanítanak, lekötnek. A dolgok általában, azzal, hogy vannak, s körülöttem mindent zsúfolásig megtöltenek. Ezek uralkodnak rajtam, nem Isten. Isten csak annyira, amennyi teret hagy Neki a dolgok minden teret betöltő tömege; valahogy akkor, ha azokat eszközül használja, vagy korlátaikat lerontja… Bizony, úgy van, hogy nem Isten uralkodik rajtam. Mintha minden utamban álló fának, már csupán azáltal, hogy kénytelen vagyok kikerülni, nagyobb volna a hatalma, mint Istennek!

És milyen volna, ha Isten uralkodnék?

Akkor-nem erőltetett rágondolással, hanem természetszerűen, állandó személyes élményből - tudnám, hogy Ő valóban létezik. Hogy Ő Isten, függetlenül attól, hogy az embernek van-e fogalma Róla, és adott-e nevet Neki. Úgy lennék Vele, mint a virágzó réttel, melyet látok, melynek illatát érzem, s ha beszélek róla, tudom, mit gondolok. Vagy úgy, mint az emberrel, akivel a jó- vagy balsors összehoz és megismerem őt, amilyen; a vonásait, alakját, járását, irántam való ilyen vagy olyan lelkületét, szellemi képességeit. Isten uralkodnék a lelkemben, valóságának az erejével. Ő lenne mindennek a kezdete, tartalma, célja. Szívem, akaratom érezné, hogy Ő a Szent, aki minden értéket megmér, s minden céloknak a célja, hogy Ő a végleges és teljes jutalom, s mégis tőle van, hogy a mulandó emberi dolgok sem haszontalanok … Hallanám a hívását, és boldog megrendüléssel eszmélnék rá, hogy az én emberi személyem nem egyéb, mint az a mód, amelyen Isten engem szólít, és én Neki válaszolok… Ezért lenne éber a lelkiismeretem, és tudnám, mi a kötelességem. És ez ösztönözne a lelkiismeret parancsánál többre, a legtöbbre: hogy rábízzam magamat egészen – szeretetből.

Ha minden így volna, és kibontakozna – ez lenne az Isten országa. De nálunk az emberek országa van; a dolgok országa, a földi hatalmak, és események, intézmények és érdekek országlása. És eltakarják, háttérbe szorítják az Istent. Csak az élet szüneteiben, csak úgy mellesleg juthat szóhoz. Ki képes ezt megérteni: Isten van, és az Aki; minden Általa létezik, s ha kiejtené a kezéből, minden árnyékként eltűnnék; én is az Ő műve, képmása, teremtménye vagyok, és mégsem veszek róla tudomást. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet, hogy a fa, amelyiknek neki megyek, valóbb, mint Ő? Hogy lehet, hogy Isten számomra üres szó? Miért nem hat a szívemre és elmémre mindig, mindenható erővel?

Valahogy ilyenformán lehetne megmondani: minek kellene Isten országának lennie… És Jézus azt hirdeti, hogy elérkezett az idő erre. Az emberek országa, a dolgok országa – és kegyetlen értelemben, a sátán országlása után, jöjjön az Isten országa. Valósuljon meg a választott nép életében, és minden ember életében az, amire a próféták vártak. Az isteni hatalom befelé nyomul, át akarja venni az uralmat, hogy bűnöket bocsásson, megszenteljen, megvilágosítson, vezessen, s mindent egy új, kegyelemből kivirágzó életté változtasson.

De nem nyers erőszakkal, hanem hitből, az ember szabad, önkéntes állásfoglalásával. Ezért a figyelmeztetés: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” Ha az emberek érzületükben megváltoznak, és dolgoktól Istenhez fordulnak, ha hisznek abban, amit Jézus hirdet, akkor eljön az Isten országa.

 

Kedves Testvérek!

A Nagyböjt elején hallottuk Jézus szavait a hegyi beszédből: „Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógákban, meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat. Bizony mondom nektek, megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajzót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz! S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz. „ Most, amikor olyan ünnepre készülünk, amit otthonainkba zárkózva vagyunk kénytelenek eltölteni, bíztatás is ez az ige, a mennyei Atya most is velünk van. Jó tudni, a zsidó nép Húsvétjának két egyformán hangsúlyos volt egykor. A templomi szertartás mellett, ahol feláldozták a pászka bárányt, otthon, családi körben is megemlékeztek az Egyiptomból való kivonulásról. Itt a családfőé volt a fő szerep, aki elbeszélte, milyen nagyot tett velük az Úr. Ő volt, mintegy a család papja, igehirdetője. A hagyományt őrző zsidó családoknál ez a mai napig így van.

Az idei nagyhéten, templomi szertartás híján, nekünk is fontos lenne erősíteni az ünnep családi oldalát. Különösen is az édesapákhoz szólnék. Fel kell fedezni hivatásuknak azt az oldalát, hogy ők a család papjai, a mennyei Atya képviselői a családban. Az otthoni közös imádságban pedig megélni azt, amit a II. Vatikáni zsinat tanít, hogy a család ecclesiola, kis egyház. Jézus mondta: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok köztük.” Hívó családjaink ennek az ígéretnek a részesei. És hogy mi is lesz az a jutalom, melyet Jézus kilátásba helyezett? Maga a hitbeli gyarapodás, amely az Istennel való közösség megéléséből fakad, mely által gazdagodik életünk, és amikor visszatérhetünk a nagyobb közösségbe, egymást is gazdagíthatjuk ezáltal. Plébániánk honlapján megadott elérhetőségekkel ezt szeretnénk segíteni, hogy ha fizikailag külön is, de az imádságban összekapcsolódva, lelki közösségben töltsük a Szentháromnapot.

 

Szalai Attila plébános

 

https://katolikus.hu/cikk/segedanyag-a-nagyhet-szemelyes-es-csaladi-imadsagaihoz

 

Közlemény

 

A Húsvét ünnepére készülve buzdítunk mindenkit arra, hogy hittel és lélekben, egyénileg és családban is méltó módon ünnepelje meg Megváltásunk titkát.

 

Tekintettel arra, hogy többekben felmerült annak igénye, hogy a Nagyhetet szabályozzuk plébániai szinten, megerősítjük, hogy korábbi rendelkezéseink a Nagyhétre is érvényesek. Kérjük a paptestvéreket, hogy ha valamely hívő részéről a személyes gyónás sürgető igénye felmerül, az egészségügyi szabályokat a legmesszebb menőkig tartsák szem előtt. Akinek nincs alkalma arra, hogy a szentáldozását a húsvéti időben végezze el, az elvégezheti később.

 

A Feltámadt Krisztus örömét és békéjét kívánjuk a paptestvéreknek és minden kedves testvérünknek.

 

Budapest, 2020. április 2.

 

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

 

 

Kedves Testvérek!

Azon a keddi napon, amikor a Magyar Katolikus püspöki kar bejelentette, hogy a járványveszélyre való tekintettel nem lesznek nyilvános szentmisék, az aznapi szentmisén Dániel próféta könyvéből volt a nagyon aktuálisan hangzó olvasmány. A babiloni fogságba hurcolt ifjú, Azarja imája, aki így fohászkodott Istenhez: „És most megaláztatásban van részünk az egész földön bűneink miatt! Ma fejedelmünk sincs nekünk, vezérünk, prófétánk, áldozatunk sincs már, nincs étel, ital és hálaáldozat, nincs hely a zsengeáldozatok számára előtted, ahol irgalmadat megnyerhetnénk. De fogadd el megtört szívünket és megalázott lelkünket; mintha kosok és bikák égőáldozata vagy ezernyi hízott bárány áldozata lenne, ma olyan legyen áldozatunk színed előtt! Fogadd szívesen, hiszen akik benned bíznak, meg nem szégyenülnek!  És most teljes szívünkből követünk téged, félve tisztelünk, és keressük arcodat. Ne engedd, hogy megszégyenüljünk, hanem bánj velünk  könyörülettel, nagy irgalmasságod szerint! Siess segítségünkre, mint hajdan csodatetteiddel, és szerezz dicsőséget, Uram, a te nevednek!”

Amikor most templomaink kényszerűen zárva vannak, és nélkülözzük a közösségi együttlétet, talán bennünk is felébred a vágy, mint a választott nép fiaiban az idegen földön, elszakítva a szent várostól. Ha a vágy bennünk is imádsággá formálódik, és Istenhez fordulásra késztet, remélhetjük, hogy meghallgat bennünket. Mutassunk is példát a világnak. ahonnét olyan hírek érkeznek, hogy német fiatalok korona partit szerveznek a parkokban, az Egyesült Államokban pedig tavaszi szünetre mennek a tengerpartra.  A szórakozást keresik még ebben a nehéz helyzetben is. A középkor kifejezése volt erre az evilági örömökbe bódult  állapotra a „dance macabre”, a haláltánc. Gyakran ábrázolták is, ahogy a csontvázként megjelenített halál a menet élén haladva vezeti a különböző rendű és rangú világi és egyházi embereket. A középkori francia költő, Francois Villon pedig versben örökítette meg. (Érdemes az interneten rákeresni, és elolvasni.) Visszatérő refrénje a bűnbánó lélek fohásza: „Véred kiomló harmatával irgalmazz nékünk Jézus herceg.”

Ráérünk-e végre a lelkünkkel foglalkozni? Keressük-e a lelki olvasmányokat, imádságban az elmélyült istenkapcsolatot? Vagy az a fontos, milyen szépségápolási tippeket kapunk karantén idejére?

Sóvárogjuk az igazi, teljes életet. Nagyböjt 5. vasárnapján hallottuk Jézustól Lázár feltámasztásának evangéliumában: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” Ez a reménységünk a próbatételek idején. Krisztustól kapjuk életünknek azt a távlatát, amelyet földi dolgok nem rövidíthetnek meg.

Imádkozzunk a 29. zsoltár reményt adó szavaival:

Dicsőítelek téged, Uram, mivel megmentettél engem, nem engedted, hogy ellenségeim ujjongjanak rajtam. Uram, lelkemet kihoztad a halál országából, életben tartottál, nehogy sírba szálljak. Zsoltárt zengjetek az Úrnak, ti az ő szentjei, és dicsérjétek az ő szent nevét, mert haragja csak egy pillanat, de jósága végigkísér egész életünkön. Ha este meglátogat is a sírás, reggelre az öröm visszatér. Meghallgatott az Úr, és megkönyörült rajtam, az Úr lett az én segítségem. Sírásomat örömre fordítottad, Uram, Istenem, magasztallak mindörökké.

Kérjük bizalommal Égi Édesanyánk közbenjárását a nehézségek közepette kedves Mária imáinkkal: „Most segíts meg, Mária …, Oltalmad alá futunk Istennek Szent Szülője …”

Szalai Attila plébános

 

Az MKPK közleménye

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a rájuk bízottakért érzett felelősségtől vezérelve a koronavírus járvány Magyarországon való megjelenése miatt meghirdetett veszélyhelyzetben, visszavonásig a következő rendelkezéseket lépteti életbe. hacsak az illetékes megyéspüspök másként nem rendelkezik:

 

1. A templomok mint a lelki feltöltődés és imádság helyei különösen is fontosak, ezért templomainkat nem zárjuk be. Mégis felelősen és körültekintően kell eljárni, ezért a nyilvános liturgia 2020. március 22., Nagyböjt 4. vasárnapjától a templomokban szünetel. Egyetlen kivétel a temetés, amelyet egyszerű formában, röviden kell megtartani.

 

2. A paptestvéreket kérjük, hogy továbbra is tartsanak templomainkban vagy megfelelő kápolnában szentmiséket, tanúságot téve arról, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa is tanít, hogy az Eucharisztia az Egyház életének középpontja (KEK 1343.). A már felvett miseszándékok így, sine populo módon engedélyezetten elvégezhetők vagy az Egyházi Törvénykönyv rendelkezése értelmében áthelyezhetők (CIC 1309. k.). A híveket pedig arra bátorítjuk, hogy otthonról kapcsolódjanak be a szent cselekménybe, ezzel is kifejezve, hogy minden szentmisében az egész Egyház egyesül Krisztus áldozatával (KEK 1369.).

 

3. Az Egyházi Törvénykönyv előírásai szerint a megyéspüspök, ha úgy ítéli meg, felmentést adhat a vasárnapi szentmisén való részvétel kötelezettsége alól (CIC 87. k. 1. §., 1245. k.). Ezt a felmentést – a fertőzés elkerülése céljából – a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ordináriusai megadják.

 

4. A jelenlegi kivételes helyzetben is érvényesek a Katekizmusban (KEK 2183.) és az Egyházi Törvénykönyvben (CIC 1248. k. 2. §) található előírások, amelyek szerint, ha valaki számára súlyos okból lehetetlenné válik az eucharisztikus ünneplésben való részvétel, igen ajánlatos, hogy helyette töltsön kellő időt imádsággal – a Szentírás olvasásával, zsolozsma végzésével vagy más imával – egyénileg vagy a családban. Több helyen van online miseközvetítés. A közszolgálati televízió vasárnap és ünnepnapokon szentmisét közvetít azért, hogy megerősítést, vigasztalást és bátorítást nyerjenek azok, akik most nem tudnak részt venni vasárnapi szentmisén. A közvetítések rendjéről felületeinken tájékoztatást adunk.

 

5. A betegellátás és a gyóntatás és a rendkívüli áldoztatás tekintetében is mindenben kövessük az állami járványügyi előírásokat. A rendkívüli helyzetre való tekintettel – szintén visszavonásig, azonnali hatállyal – lehetővé tesszük az általános feloldozás megadását (CIC 961–963. k.).

 

6. Oktatási, szociális és egészségügyi intézményeinkben mindenben kövessük az állami előírásokat. A hatóságokkal mindenben működjünk együtt és legyünk figyelemmel az általuk adott általános irányelvekre.

 

7. A plébániai és a szerzetesközösségeket arra bátorítjuk, hogy – a járványügyi hatóságok előírásainak megtartása mellett – szervezzék meg a folyamatos imát a járvány érintettjeiért.

 

Jelen rendelkezés Magyarország latin szertartású egyházmegyéire érvényes.

 

A járvány időszaka rámutat törékenységünkre és arra, hogy a saját és mások életére vigyáznunk kell. Imáinkkal és példánkkal erősítsük a bizalmat Istenben és egymásban. Gyakoroljuk a nagylelkűség erényét, és ebben a helyzetben különösen is figyeljünk egymásra, főleg beteg és idős embertársainkra. Idős paptestvéreinket tisztelettel kérjük, hogy ebben a helyzetben különösen vigyázzanak egészségükre.

 

Budapest, 2020. március 17.

 

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

 

·     Székely János megyéspüspök néhány gondolata a hívek számára:
Először is idős, beteg, bajban levő embertársainkhoz szeretnék szólni. Nagy szeretettel gondolunk rájuk, együttérzünk velük, imádkozunk értük. Igyekszünk mindent megtenni az egészségük megóvása érdekében.

A második gondolatom az orvosoké, ápolóké. Hálásan köszönjük az ő bátor helytállásukat, szolgálatukat! Kívánunk nekik sok erőt, türelmet, kitartást ebben az embert próbáló helyzetben.

Szeretnék ezután reflektálni a járványra és az emberiség erre való reakciójára. Jelenleg az emberiség nagyon érzékenyen reagál a környezetünk megóvásának fontosságára, a klímaváltozásra, az egészségünket fenyegető veszélyekre. Ez önmagában nagyon jó. Jó, hogy az emberiség egyre inkább érzi, hogy a teremtett világban és az emberi testben is van egy gyönyörű, objektív rend, egy törékeny harmónia, amelyet az embernek tiszteletben kell tartania, ha nem akarja elpusztítani környezetét és önmagát.

Mintha azonban hiányozna annak tudata és átérzése, hogy ez a gyönyörű és törékeny isteni harmónia nem csak a természetre és az ember biológiai valóságára vonatkozik, hanem van egy gyönyörű rendje az emberi szellem életének is. Mintha élesen szétválasztaná a mai ember a valóságot, és annak csak a felszínével, a biológiai, természeti dimenziójával foglalkozna. Pedig van a valóságnak még sok mélyebb és fontosabb rétege. A Mozart Requiem, vagy a Michelangelo Pietá gyönyörű. Ez a szépség nem mérhető, nem bizonyítható kísérleti úton, mégis valóság. Egy család békéje, a szülők egymás iránti szerelme és hűsége is valóság. Sokkal fontosabb valóság, mint az, amit megmérhetünk és megszámolhatunk.

Vannak az emberiségnek nagyobb bajai is, mint a koronavírus, de sajnos ezekre a bajokra szinte teljesen érzéketlenek vagyunk. Körülbelül hat másodpercenként meghal egy gyermek a Földön éhen, vagy a legalapvetőbb gyógyszerek híján. Az emberiségnek meg lenne a lehetősége arra, hogy ezen segítsen. Van a Földünkön bőségesen elég élelmiszer mindenki számára. Van elég repülőgép, hogy a szükséges segítség mindenhová eljusson. Mégsem mozdul meg a világ, hogy segítsünk a legszegényebb testvéreinken. Talán azért, mert ez az ő életüket fenyegeti, nem a mienket.

Mennyi lelki vírus terjed a világhálón, mennyi pusztító tartalom! Ennek megállítására sem tesz semmit a világ, pedig gyerekek, fiatalok, emberek millióinak lelkét, szellemét, családi életét rombolja, megsebzi. 1956 óta több mint 6 millió ártatlan, védtelen kicsi gyermek életét vették el még a születésük előtt.

Van mindebben valami nagy aránytalanság, hangsúlytévesztés: Mi az, amire megmozdul a világ, és mi az, amire nem.

A járvány eszünkbe juttatja a földi létünk törékenységét, sebezhetőségét, múlandóságát. Ez a földi lét nem végállomás. A földi életünk út, amelynek során megtanulhatunk szeretni, ajándékká tenni az életünket, hogy majd a halál kapuján át Isten végtelen, örök szeretetébe beléphessünk. A halál kapujában Ő vár minket kitárt karokkal. Mintha a mostani, sokszor pánikhoz közeli hangulatból nagyon hiányozna az örök életbe vetett hit. Mintha sok ember lelkéből eltűnt volna a derűs és nyugodt bizalom abban, hogy Isten tenyerén van a világ és az életünk, Ő alkotott minket, Ő hívott elő a semmiből, és Őbenne lesz a beteljesedésünk. Ő az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, a beteljesedés. Pedig az örök élet sejtése, reménye, tudása ott rejtőzik minden ember lelkében, kiirthatatlanul. Mennyire fontos lenni most, a járvány napjaiban ezt a lelkünk mélyén szunnyadó, talán eltemetett hitet, sejtést, bizalmat újra a felszínre hozni, megszólaltatni!

A 2. Világháború idején került kórházba Peter Wust, híres filozófus és a Hitlerrel szembeni ellenállás egyik vezéralakja. Az egyik bombázás alatt elfelejtették őt is levinni az óvóhelyre. Az orvos, amikor észrevette, hogy fent felejtették, lélekszakadva rohant fel, hogy megoldja a leszállítását. Odafutott az ágyához, és azt mondta az akkor már teljesen mozgásképtelen híres tudósnak: „Elnézést, Uram, megfeledkeztünk Önről, de hamarosan biztonságba helyezzük!” Peter Wust elmosolyodott, és csak ennyit mondott: „Én abszolút biztonságban vagyok!” Milyen jó volna, ha a járvány feszült, nehéz pillanataiban is ott lenne bennünk a hit derűje, bizalma, békéje!

A járvány lehetőség is. A családok olyan sok időt lehetnek most együtt, mint nagyon ritkán, talán soha eddig. Mennyire fontos lenne ezt az időt értékessé tenni! Alkalom ez az összezártság a közös játékra, a közös Bibliaolvasásra, énekre, imádságra.

Fedezzük fel a Szentmise nélküliség fájdalmas napjaiban, hogy Krisztus sok más módon is jelen van: a felebarátban, a Szentírás szavaiban, akkor, ha ketten-hárman összejövünk az ő nevében, a szegényben, a szenvedőben, akin segítünk.

Legyen ez a rendkívüli Nagyböjt a csend, a megtérés, az egymás iránti szeretet és együttérzés, a kölcsönös segítés ideje mindannyiunk számára!

 



[1] Vö. XVI. Benedek pápa, Spe salvi enciklika 2, „a keresztény üzenet nem csak »informatív«, ‘tájékoztató’, hanem »performatív«, ‘átalakító’ volt – azaz az evangélium nemcsak valami tudható dolog közlése; hanem olyan közlés, amely tényeket hoz létre és megváltoztatja az életet”.